HUSZONKETTŐ

A találkozót megelőző nap reggelén Sparling és Jill bejelentették, hogy újabb éjszakai kirándulást szándékoznak tenni. Innukrat elgondolkodva mérte végig őket.

– Miért? – kérdezte.

– Tudod, hogy az a dolgom, hogy tanulmányozzam az állatokat– válaszolta Jill. – És most azokat szeretném megfigyelni, amelyek éjszaka vadásznak.

– Aha. De mégis… – sóhajtott fel Arnanak felesége. – Mostanában megváltozott a viselkedésetek. Bárcsak eléggé ismernélek titeket ahhoz, hogy tudjam, miért. De látom, és hallom a hangotokon. – Az orrlyukai kitágultak. – És érzem a szagát is.

Jill döbbenten állt. Sparling mentette meg a helyzetet.

– Igazad van. Port Rua ostroma már jó ideje tart, talán véget is ért. Barátaink vannak ott. Te talán nem félted a szeretteidet, nem vágysz tudni róluk, legyenek bármilyen szörnyűek is a hírek?

– Ennyire hasonlóak lennénk? – kérdezte Innukrat nagyon halkan. – Menjetek hát, ha akartok. Nekem itt van a munkám, hogy ne kelljen túl sokat gondolkodnom. – Bőkezűen ellátta őket az őslakosok készleteiből és a saját élelmükkel.

– Eddig azt hittem, fanatikus vagyok – vallotta be Jill útközben. – De most árulónak éreztem magam.

– Ne tedd – nyugtatta meg Sparling. – Egyetlen olyan lojális lényt sem ismerek, mint te. De senki sem lehet lojális az egész teremtéshez.

Erre nekem is rá kellett jönnöm, Rhoda, hasított belé a gondolat. Holnap pedig a szemedbe kell néznem. Neked, aki sohasem szűntél meg szeretni engem.

És lehet, hogy bilinccsel a csuklómon látlak majd viszont. Vajon ezért remélem, hogy ez az őrült terv beválik? Megérintette a vadászkést, amit Jillhez hasonlóan ő is az övébe tűzve viselt. Miért ez jutott eszembe legelőször, miután beszéltünk Dejerine-nel? Lehet, hogy egy amatőr bombázás nem kever eléggé bajba ahhoz, hogy a szerelem elveszítse a jelentőségét?

Ránézett Jill profiljára. Irigyelte a lány egyenességét. Hagyd már abba a siránkozást! Kár ilyesmire vesztegetni az utolsó együtt töltött órákat!

A következő egy óra alatt keveset szóltak egymáshoz, mivel nehéz kaptatón kellett felmászniuk, hogy elérjék a céljukat. Amikor felmerült a kérdés, hogy hol várjanak Dejerine-re, mindketten rögtön ugyanarra a helyre gondoltak. Összenéztek, és elnevették magukat. Minden paramétere tökéletesnek tűnt: elég távol esett Ulutól, könnyen felismerhető volt, biztonságosan leszállhatott a repülőgép. Persze választhattak volna könnyebben elérhető helyet is. De itt eltölthetnek még egy szép éjszakát.

Valennenben az erdőhatár nem a hőmérséklettől, hanem a szárazságtól függött. A starklandi evolúció ebből a szempontból ellenállóbbá tette a T-életet, mint az ős-istárit. A táborhelyen a mögöttük kilométerekre elnyúló vörös és sárga erdő átadta a helyét a kék, különböző alakú, tollszerű tapintású növényzetnek. A bokrok meglehetősen távol nőttek egymástól. A fák között pedig még nagyobb űr tátongott. De ahol a hegységből egy hatalmas szirt emelkedett ki – Ulu népe a főnök jelenlétében Arnanak Hátsójának nevezte –, ott a déli oldalon egy homorulat árnyékába húzódhattak. A sziklák alól egy forrás tört a felszínre. A közelben egy hatalmas, bronzvörös törzsű főnixfa állt, a lombja további enyhet biztosított. A talajt égszínkék moha borította. Imitt-amott narancssárga virágszerűségek szikráztak. Nyugat felé a párkány teljesen nyitottá vált, gyönyörű kilátást biztosítva a Világfal fenséges, szürke tömegére.

A két ember hasra vágta magát a víz két oldalán, és csak ivott, csak ivott. Sparling érezte az áldott hűvösséget és az enyhe fémes ízt, de leginkább csak Jill hozzá nyomódó arcára és a patakba lógó szőke hajára tudott figyelni. Miután szomjuk lecsillapodott, letelepedtek az árnyékokkal tarkított, karmazsinvörös és aranyszínű talajon. Érdekes módon a föld semmilyen illatot nem árasztott – legalábbis az emberi orr számára nem –, de ezt egyikük sem bánta. Testükből a szabadban munkát végzett izmok szaga áradt.

– Húha! – lihegte Jill. – Most csak üljünk és izzadjunk egy darabig!

Sparling úgy mérte végig, mint aki nem találja a megfelelő szavakat.

– Nem is tudom elmondani, milyen boldog vagyok, hogy nem kerültél magad alá.

– Nem vagyok hajlandó szomorkodni! – vetette föl a fejét a lány. – Don, Larreka… majd később megsiratom őket. Ők sem akarnák, hogy itt és most tegyem… és te sem, Ian.

– Bárcsak nekem is meglenne ez a, hm, képességem – nem, bátorságom – arra, hogy vidám legyek!

– Azt hiszed, ilyen könnyen megy? – húzta el a száját Jill. – Kemény harc ez, és nem minden menetet nyerek meg én. – Beletúrt a hajába. – Vidítsuk fel egymást, amante. Ma este fejedelmi vacsorát eszünk, aztán dorbézolunk. Holnap pedig elmegyünk innen.

– És mi lesz azután?

– Ki tudja? – A lány most már teljes komolysággal beszélt. Szemében könnyek csillantak meg. – Csak egy dolgot kérek tőled, Ian. Egy ünnepélyes ígéretet.

– Igen? – Bármit kérhetsz, megteszem, ha merem.

– A becsületszavadat. Akármit is teszek, ne próbáld megakadályozni.

– Micsoda? Mit forgatsz a fejedben? – Öngyilkosság? Lehetetlen!

Jill lehunyta a szemét, a kezét tördelte.

– Most még nem mondhatom meg. Minden reménytelenül összekavarodott. De tegyük fel, hogy úgy döntök… hogy a Földön próbálok meg fellépni az Istár mellett. Kivehetem az összegyűlt szabadságomat, jogom van hozzá. Te viszont nem, és kétlem, hogy jegyet tudnál váltani, amíg tart a háború. Vissza tudnál tartani, ha könyörögnél, hogy maradjak, és legyek a szeretőd.

– Komolyan ennyire önzőnek tartasz? Azt hiszed, rákényszerítenélek bármi olyasmire, ami a lelkiismereted ellen való? Ami azt illeti… mikor visszatérünk, nekem lesznek bizonyos… kötelezettségeim, úgyhogy nem kell az életedet egy öregember oldalán leélni, aki semmit sem tud nyújtani neked… – Feltéve, hogy egyáltalán visszatérek.

Jill az egyik kezével befogta a férfi száját. Ian megcsókolta a tenyerét. – Csitt! – suttogta a lány. – Erről majd később beszélünk, ha már tudjuk, mi lesz a legjobb, a legkevésbé fájdalmas. Érted már – tette hozzá gyorsan –, miért akarom most rögtön a szavadat, hogy hagysz a magam útján járni, akármi is legyen az? Szabadon kell megvizsgálnom ezeket a kérdéseket.

Ian bólintott. Jill elvette a kezét, hogy megszólalhasson. – Igen. Talán számítanom is kellett volna a kérésedre. Szabadság… – Eltöprengett, miért rezzenhetett össze a lány. De Jill egy másodperc múlva már folytatta is.

– Tehát megígéred?

– Igen, megígérem.

– Köszönöm, köszönöm! – ölelte át mindkét karjával a kedvese. Láthatóan a könnyeivel küzdött. – Sohasem szerettelek még ennyire, mint most.

Sparling a legjobb tehetsége szerint próbálta vigasztalni. Jill meglepően rövid idő múlva szemében pajkos csillogással suttogta:

– El is kezdheted beváltani az ígéreted! Találd ki, most mit nem szabad megakadályoznod! – Majd hamarosan: – Aha, látom, hajlandó vagy együttműködni!

Később, mikor az Anu már magasan járt, tüzet raktak és levest főztek. Aztán feljöttek a csillagok és a holdak. Aludtak egy kicsit, aztán megint felszították egymás tüzét.

A szabadulást hozó gép a délelőtt közepén érkezett meg.

– Ott jön! – kiáltott fel Jill. Sparling tekintete követte a magasba lendülő kezet. Dél felől egy vakítóan csillogó folt közeledett, fokozatosan felöltötte egy szárnyas barracuda alakját, elrepült felettük, visszafordult, majd dübörgő motorokkal körözni kezdett. Még egyszer, utoljára rohanni kezdtek, kiszaladtak a sziklák és a fák közül a tiszta ég hősége és ragyogása alá, hogy a pilóta észrevehesse őket.

A repülőgép ereszkedni kezdett.

– Ez aztán jókora madár! – füttyentett elismerően Jill.

Egy Huitzilopochtli, ismerte fel Ian. Hat gépfegyver, három ágyú, egy energiavető és néhány egy kilotonnás, koncentrált robbanóerejű rakéta. Egy pillanatra teljesen üresnek, zsibbadtnak érezte a fejét, de az érzés hamar elmúlt izgatottságában.

Az övén lógó rádió felcsipogott.

– Helló, odalent! Tiszta a levegő?

– Minden a legnagyobb rendben! – válaszolta Jill. – Alig várjuk, hogy elkezdődjön a móka!

A gép leszállt. Sparling szíve nagyot dobbant. Vajon tényleg egyedül jött a kapitány, ahogy ígérte? Érzékelők, számítógépek, fegyverrendszerek és ki tudja még mi minden – elég sok egyetlen embernek. Egy részem azt kívánja, bár ne egyedül jött volna… A jármű lelassult, megállt. Rohanni kezdtek.

A kinyíló ajtó alól leereszkedett egy feljáró. A tetején feltűnt Dejerine karcsú, terepszínű egyenruhába öltözött alakja. Feléjük intett. Jill visszaintegetett. A fém megdöndült sietős lépteik alatt.

Dejerine kezet rázott velük, majd örvendezve megölelte őket. Fáradtnak és idegesnek, sőt talán még gyanakvónak (?) is tűnt. Végül is, azok után, amiken átment… Nincs nála fegyver. Nincs nála fegyver!

– Isten hozott! – üdvözölte őket. – El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy újra találkozhatunk! – Szinte csak Jillhez beszélt. Ki máshoz? Jill mondta, hogy nagyon kedves volt hozzá. De ki ne lenne az?

– Tényleg egyedül jöttél? – kérdezte a lány.

– Igen – bólintott Dejerine.

Sparlingot egyszerre öntötte el az öröm és a szomorúság.

– Akár egyenesen haza is repülhetünk – mondta Dejerine. – Az út csodálatos. Ez a bolygó annyira szép, hogy szinte fel sem tudom fogni!

Akkor miért nem hagyod, hogy megmentsük, te – nem, nem kurafi –, te harci robot?… Nyugalom, Sparling! A hisztéria határán vagy!

Beléptek a gépbe. Az ajtó hangos kattanással záródott be mögöttük. A légkondicionált levegő mellbe vágta őket langyosságával és párásságával. A gép törzsében mindkét oldalon számos berendezés és felszerelés állt a fal mellett.

– El nem tudom képzelni, hogy bírtátok ki eddig ebben a hőségben! – húzta végig Dejerine a mutatóujját izzadt bajszán.

– Shadrach, Meshach, Abednego… – énekelte Jill sotto voce.

– Hoztam ételt, italt és tiszta ruhákat – folytatta Dejerine. – Ha felszálltunk, automata vezérlésre fogok kapcsolni, de addig is, tehetek valami értetek?

Most! Már nem volt idő kételkedni vagy sajnálkozni. Sparling előrántotta az eddig rejtve szorongatott kést.

– Igen! – visszhangzott a szó a koponyájában. – Készülj fel a légió megmentésére! Ne moccanj! Ezennel eltérítem a gépet!

Jill levegő után kapkodott, Dejerine világosbarna arca elsápadt egy kicsit, de nyugodtan állt, szikrázó barna szemeitől eltekintve kifejezéstelen vonásokkal.

– Ez kizárólag az én ötletem – mondta Sparling. – Jillnek egy szót sem szóltam róla. Amikor megtudtam, mi a helyzet – amikor arra gondoltam, hogy a mi erőtlen, amatőr primaverai akciónk talán csődöt mondhat, de a legjobb esetben is csak ideiglenes segítséget jelenthet… akkor jött ez a szörnyeteg, ami még azokat a harcosokat is egy életre kezes báránnyá teszi, akik túlélik az első találkozást vele. Érted már? Kész vagyok utána megadni magam, kész vagyok bíróság elé állni és elfogadni a büntetést. De hidd el, kapitány, arra is készen állok, hogy megkötözzelek és egyedül próbáljam meg elvezetni ezt a monstrumot, ha nem engedelmeskedsz a parancsaimnak.

– Ian… – hatolt el a tudatáig a lány hangja.

Dejerine előrevetette magát. Közel álltak egymáshoz, fiatal volt és hajlékony, kiképezték közelharcra is. Sparling mégis könnyedén félrelépett, gyomron rúgta, majd az állára helyezett bal csapottal a padlóra küldte.

– Ezt ne próbáld meg még egyszer, fiam – tanácsolta. – Jól mozogsz, de én éveket töltöttem olyan helyeken, ahol muszáj volt megtanulnom a közelharcot… istáriak ellen. A kés inkább csak a nyomaték, nem pedig a fenyegetés kedvéért van a kezemben.

Dejerine feltápászkodott, sziszegve megtapogatta az állát, és megnedvesítette az ajkait.

– Ha nem engedelmeskedem – mondta lassan –, márpedig a Szövetségnek tett esküm értelmében nem fogok, akkor szinte biztos, hogy összetöri a gépet. A Flotta mesterfokozatú pilótáknál alacsonyabb képzettségűeket még a közelébe sem enged ezeknek a cápáknak. És akkor mi lesz Jillel?

– Visszaküldöm Uluba. Majd kitalálunk valami hihető magyarázatot az eltűnésemre.

– Elmész te a fenébe, mister! – lépett előrébb a lány.

– Pedig így kell lennie – nézett rájuk Sparling. – Megismétlem, neki semmi köze ehhez az egészhez, nem tudott a tervemről, egész idő alatt semlegesen viselkedett.

– Te idióta! – toppantott Jill ökölbe szorított kézzel. – Szerinted mi a francért csaltam ki belőled azt az ígéretet, hogy nem akadályozod meg, akármit is akarok tenni? Én is ugyanezt terveztem!

Sparling nem tudott teljes testtel Jill felé fordulni, mert szemmel kellett tartania Dejerine-t, a lánynak viszont távol kellett maradnia a kapitánytól. Csak a szeme sarkából látta, hogy elvörösödött, kapkodva szedi a levegőt, kék szeme szikrázik, vicsorog. Kitelik tőled, gondolta.

– Félrebeszélsz! – mondta hangosan.

– Pontosan! – sietett megerősíteni Dejerine is. – Napszúrást kapott. Nem tudtam követni, annyira összevissza beszélt. Sparling, tudom, hogy te becsületes fickó vagy. Ha az erőszaknak engedelmeskedve végrehajtom a parancsaidat, és te utána megadod magad nekem… akkor később visszajövünk ide és felszedjük Jillt. Itt kell hagynunk, csak itt lesz biztonságban.

– Nem! – húzta elő a lány is a kését. Egyik férfi sem hallotta még ilyen komornak a hangját. – Veletek megyek, akár akarjátok, akár nem. Emlékezz, mit ígértél, Ian. Ha megszeged a szavad, megöllek. Ezt akarod?

– Figyelj! Ha ketten maradtok, akkor Jurij bármikor elkaphat téged. Előránthat egy kábítópálcát… űrhajós, fiatalabb, nagyobb gyorsulást képes elviselni. Egy bukfenccel vagy egy csavarral kiüthet téged, aztán mire magadhoz térsz, már mindennek lőttek. De ha ketten vagyunk… ketten túl sokan lennénk, túl nagy lenne a kockázat. Igaz, Jurij? Kettőnk ellen nem lenne esélyed. Az a kötelességed, hogy a kormánynál maradj – ha másért nem is, de legalább azért, mert két ilyen szerencsétlen nemigen vihetné vissza sértetlenül a Flotta méregdrága harci gépét.

Most már nem tántoríthatom el, akármit is teszek. Felégette maga mögött az utolsó hidat is. A gondolattól elszorult Sparling torka.

Dejerine… Dejerine úgy nézett ki, mint akit alaposan fejbe vágtak. A válla előregörnyedt, az ajkát harapdálta, némán meredt a lányra.

– Igen – szólalt meg végül rekedten. – Az elemzésed kitűnő. Azt teszem, amit mondtok.

Megfordult, és elindult a vezérlőfülke felé. Egyenesen tartotta magát, de mereven lépkedett. Tudta, mit akarok csinálni, döbbent rá Sparling. Nem Jillre gyanakodott, az csak egy kellemetlen meglepetés volt, hanem rám. És úgy jött ide, hogy teljesen kiszolgáltatta magát nekem.

A lányra pillantott, és látta az arcán a szánalmat. Ő is tudja!